Kis koromban sokat hallottam a kérdést óvónéniktől, tanároktól talán még a családtól is, hogy "Ki a példaképed?". Míg gyerek társaim szinte azonnal rátudták vágni válaszként anyut vagy aput vagy valami híres embert addig én hosszasan elgondolkoztam, de mindig az jött…

Szóval felnőttél! Azt hinnéd, hogy most már önnáló életed lehet és simán fog menni minden. Gyerekként nem volt gondod a világgal felnőtként már annál inkább. Próbálsz valamit kezdeni az életeddel, de hiába minden. Az utat amin jársz szép lassan elkezdi megülni valami…

Na erre most biztos legyinte majd mindenki, hogy "áh igen, a rossz dolgok mindig újra megtalálnak". Lehet karmának nevezni és egyéb filozófiai vagy ezoterikus maszlagba csavarni attól a tények még tények. Ha sokat ütöm a falat akkor előbb vagy utóbb a fejemre szakad a plafon és ugyan…

Egyszer jártam egy kiállítosan ahol kb. a következő volt írva egy padlóba süllyesztett szövegben. "...emberek élnek és halnak, kis és nagy emberek. emberek akiknek az életéről soha nem fogunk tudni. akik csak eltűnnek a történelem süllyesztőjében mintha soha nem is léteztek…

Nem, az élet túl rövid - válaszolnák sokan. A napok gyorsan elrohannak és hipp-hopp eltelnek hetek, hónapok, évek anélkül, hogy észre vennénk. Húszból harminc majd végül negyven lesz és így tovább. Legalábbis ez történik akkor mikor nem éljük meg a napokat. Mikor csak túl…