Kis koromban sokat hallottam a kérdést óvónéniktől, tanároktól talán még a családtól is, hogy "Ki a példaképed?". Míg gyerek társaim szinte azonnal rátudták vágni válaszként anyut vagy aput vagy valami híres embert addig én hosszasan elgondolkoztam, de mindig az jött válaszként, hogy "senki". Furának éreztem mindig ezt a kérdést, igazából nem is értettem mi szükség van példaképre. Folyton úgy éreztem, hogy muszáj találni valakit hiszen ezt várják el tőlem körülöttem, hogy legyen valaki akire hasonlítani akarok.
Később valóban akadt pár ember akikbe valami megtetszett és megpróbáltam úgy élni, cselekedni és gondolkodni ahogy szerintem ők tehették. Végül azonban mindig rákellett jönnöm, hogy sosem lehet olyanok mint ők. Magamat kell adnom az a legmegnyerőbb minden szituációban és azzal nyerhetek a legtöbbet hosszú távon.
Kifejezetten hülyeség egy gyereket folyamat azzal traktálni, hogy "kire szeretnél hasonlítani?". Sokkal jobb lenne az a kérdés, hogy "ki/milyen ember szeretnél lenni, ha felnősz?". Inkább a felé kéne lökdösni és tologatni őket, hogy saját maguk legyenek.
Persze a jó tulajdonságok híres embereknél vagy szülőknél lehetnek követendő példák, de jobb, ha a saját útján jár mindenki. Azok a tulajdonságok se maguktól születtek hanem egy életút és tapasztalatok eredménye. Akarhat egy gyerek jószívű és kedves lenni mint az anyja vagy erős és magabiztos mint az apja, ha az élete másfele viszi őt és más dolgokat tapasztal meg amik más érzéseket váltanak ki és más tulajdonságokat erősítenek.
Senki, ismétlem senki nem lehet olyan mint egy másik ember. Minimum úgy kéne gondolkodnia mint, döntenie, cselekednie stb. stb. mint az a bizonyos ember, de maximum pont Ő kéne legyen. Akkor pedig elveszik az a nagyszerű egyén aki Te, Ti, Ő, Ők, Én lehetnénk.
Szóval csak légy önmagad.

Egyszer olvastam egy igen érdekes rövidke kis írást a Hit-ről. Leszögezném most, hogy nem a vallásos Hit-ről szólt és én sem arról szeretnék írni. Az egy másik valószínűleg nagyon érdekes téma amit sokáig lehetne boncolgatni. Ami engem régóta jobban izgat az a ember önmagába vetett hite.

Itt jön képbe az a bizonyos cikk amiből sajnos csak egyetlen mondat maradt meg tisztán. „Mi történne, ha egy gyereknek kiskorától fogva azt tanítanák, hogy higgyen mindenben mindegy milyen képtelenség? Vajon hova jutna?”

Érdekes felvetés és jogos is. Hogyan is zajlott a gyerekkorunk gondoljunk csak vissza rá. Ha kitaláltuk, hogy szárnyakat növesztünk és elszállunk innen a felnőttek rögtön kinevettek. Ha felvetettük, hogy puszta öklünkkel átütjük a falat vagy laposra verünk egy tankot csak elnéző mosolyokat kaptunk.

Most felnőttként pedig ugyan ezt csináljunk a saját gyerekeinkkel. Lehúzzuk és leláncoljuk őket a rideg valóságba míg végül ők is olyanok lesznek mint mi. Előbb-utóbb ugyan olyan üres két lábon járó valamik lesznek akikből hiányzik a mersz, a fantázia, a szabadság. Végül pedig megtöri őket az élet és a sok kudarc ugyan úgy ahogy sokakat.

Ezt viszont nem lehet az emberekre fogni és nem lehet a világra se fogni, hogy így működik minden. Mi működtetünk mindent így és mi döntünk úgy, hogy ez másképp nem mehet. Mi vagyunk azok akik azt mondják, hogy nem repülhetek fel a holdra és nem mozdíthatok meg hegyeket.

Nem a fizika törvényei kötnek le minket, hanem a saját hitetlenségünk és félelmünk. Nem az élet folytonos kegyetlensége az ami folyamat képen vág minket, hanem hogy feladjuk még mielőtt megpróbálnánk az első nehézségnél.

Gyerekként se maradtunk fekve az ágyon hanem szépen lassan felálltunk és megtanultunk járni mindegy hányszor estünk el. Igaz akkor nem is volt senki aki visszanyomjon minket a földre, hogy de úgysem fogsz tudni megtanulni járni maradj veszteg. Akkor volt támogatás csak utána tűnt el.

Szóval mi történne, ha elhinnénk, hogy képesek vagyunk bármire a világon?

Szóval felnőttél! Azt hinnéd, hogy most már önnáló életed lehet és simán fog menni minden. Gyerekként nem volt gondod a világgal felnőtként már annál inkább. Próbálsz valamit kezdeni az életeddel, de hiába minden. Az utat amin jársz szép lassan elkezdi megülni valami áthatolhatatlan köd. Sok mindenbe belekezdesz, de semmit sem élvezel, mert úgy érzed hiányzik valami. Úgy érzed az egész életedből hiányzik valami.
A köd az úton már lassan olyan sűrű körülötted, hogy az orrod hegyéig sem látsz. Céltalanul bolyongsz a sötétben néha-néha nekiütközve egy ismeretlen embernek. Elbeszélgettek aztán tovább is állsz. Az élet apró dolgai elkezdenek hatalmas méretűre nőni a válladon. Nem tudod mi lehet a ki út és merre menj tovább.
Az egyetlen dolog amit biztosan tudsz, hogy valami hiányzik. Valami szörnyen hiányzik az életedből. Tudod, hogy ott van előtted a ködben, de mikor nyúlsz utána nem tudod elérni. Ha utána kapsz akkor szétfoszlik a kezeid között. Egyszerűen megőrjít amikor csak eszedbe jut és lehorgonyzol, mert a félelem a köd körülötted megdermeszt. A legapróbb neszre is mint ilyedt nyúl kapod fel a fejed és csak nagyon óvatosan mersz lépkedni.
Kétségbeesetten keresed a választ arra, hogy mi hiányozhat. Keresed a zenében, keresed a filmekben, könyvekben, az emberekben, barátokban, szerelemben. Folyton kifele tekintesz és a külvilágban kutakodsz. Amikor pedig magadban keresed csak darabokra cincálsz mindent véget nem érő gondolat meneteket szőve mindenről és mindig ugyanazok a bizonytalan válaszok születnek mindenre.
Aztán mikor már mindenből eleged lesz vad bika módjára veted bele magad olyan dolgokba amiket sose csinálnál. Megnyílik a lábad alatt a talaj és csak zuhansz és zuhansz egyre mélyebbre ahonnan már nem tudsz kimászni.
Segítség nélkül legalábbis nem. Ha szerencséd van még mielőtt a talaj ketté nyílna belebotlasz valakibe a ködben.
"Ki vagy Te? és Mit akarsz az életben?" - kérdi. - "hozd összhangba ami itt és itt van" - mutat a fejére és a szívére.
Tovább sétálva a ködben elgondolkodsz ezeken, de már nem a sehova nem vezető véget nem érő kérdésekkel és válaszokkal hanem az egyszerű kérdésekkel és az egyszerű 1mondatos válaszokkal. Érzed minnél több kérdésre adsz egyenes és őszinte választ annál közelebb jutsz a megoldáshoz, de még mindig nem érted a lényeget. Tudod már mit akarsz az életben és azt is, hogy Te ki vagy, de ez még nem elég, mert ennél több kell. Valami kell ami ezt a két dolgot mozgásba hozza. Aki ezeket tenni akarja és nem félni mindentől.
Hirtelen feldereng valami fényes pont a ködben. Nyúlsz utána és már nem fut el előled. Utána kapsz és ott érzed az újjaid között szorosan fogva. Közelebb lépsz és a köd is eloszlik és hirtelen rájössz.
"De hiszen ez Én vagyok!"

Na erre most biztos legyinte majd mindenki, hogy "áh igen, a rossz dolgok mindig újra megtalálnak". Lehet karmának nevezni és egyéb filozófiai vagy ezoterikus maszlagba csavarni attól a tények még tények. Ha sokat ütöm a falat akkor előbb vagy utóbb a fejemre szakad a plafon és ugyan így, ha ápolom azt a falat akkor cserébe a plafon is tovább marad a helyén.
Ha Én most 5 perc múlva leüvöltöm a mellettem levő ember fejét egész biztos lehetek benne, hogy a feldúltságát nem rajtam fogja utána kitölteni hanem az ő mellette levő következő emberen és ez így gyűrűzik tovább és tovább míg végül vissza nem ér hozzám.
Ugyanis a harag, gyűlölet, utálat, bánat, szomorúság és még lehetne sorolni futó tűzként tud terjedni. Fejbe dobunk valakit az utcán és pillanatokon belül azt vesszük észre, hogy már egy egész kis tömeg kiabál haragosan körülöttünk hogyan is történt az eset. Hamarosan elkezdődnek az átkozódások, személyeskedések netán még a fizikai erőszak is. Egy apró kis kavics a mozdulatlan tóba és máris hullámként terjed minden.
Ebből persze egy tök logikus következtetés lenne (egyeseknek állítom, hogy elég bizarr következtetés), hogy a mosoly, nevetés, szeretet, kedvesség és a többi most bizonyára nyálasnak hangzó dolog is ugyan így terjed az emberek között.
Ó tudom, hogy kapzsik és kicsinyesek vagyunk és csak akkor teszünk jót mással, ha abból biztos hasznunk van. Szinte senki nem tesz csak úgy önzetlenül semmit másokkal, mert úgysem kapja vissza. Legalábbis ez az általánosan elterjedt gondolat. Ez is egy olyan eset ami "körbe ment és körbe jött".
Elindult valahonnan valamiért a bizalmatlanság egymás felé és mint valami járvány terjedt el az emberek között az összes létező negatív gondolattal együtt. Nem gondolunk bele, hogy igenis hatással vagyunk a világra kis emberként is. Nem kell ahhoz elnöknek, királynak, pápának, sztárnak lenni, hogy hassunk az emberekre.
Elég egy aprócska gondolat amit elég meggyőzően adunk elő egy barátnak aki tovább adja két másiknak akik tovább adják 10 másiknak és így tovább és így tovább és előbb-utóbb viszont halljuk.
Ja és persze ne felejtsük el a fiatal generációkat sem akik nagyon sok mindent az idősebbektől tanulnak el. A pesszimizmust, a piálást, cigizést, ember gyűlöletet, féktelen bulizást, trágár beszédet és még milliónyi dolgot tőlünk láttak először.
Mi indítjuk el a kört mindig aztán csodálkozunk az eredményen, ha visszaér.
Egyébként a pozitív gondolkodás, szeretet, béke már terjed a világban. Még lehet csatlakozni a körbe. ;)

Szóval kedves álszent szentek ez most csak nektek fog szólni személyesen tőlem nektek. Imádjátok hangoztatni tökéletességetek és hibátlanságotokat a világ előtt. Nem mulasztotok el egyetlen alkalmat sem arra, hogy leszóljátok azon embereket akik felvállalva élik az életüket. Azokat az embereket akik végig jártak olyan utakat amiket nem akartak vagy éppen akartak, de nem szégyenlik. Azokat az embereket akik a legkisebb mértékben sem különböznek tőletek.
Ó várjunk csak egy percet... hiszen különböznek. Különböznek, mert azt amit ők csinálnak nem takargatják. Nem próbálnak meg megfelelni a közjónak és angyalinak vagy éppen nagymenőnek tűnni bizonyos dolgokkal. Nem azon jár az agyuk, hogyan tudnák a legújabb "hibájukat" elfedni.
Ezek az emberek nyugodtan beszélnek arról, ha naponta mással bújnak ágyba, ha éppen pornós múltjuk volt. Nem érzik gáznak, ha részegre itták magukat egy hónapon át mindennap vagy egyéb bolondságot cselekedtek. Nincs is semmi ami miatt rosszul kéne érezniük magukat.
Akik ezt élő pokollá változtatják az ő számukra azok ti vagytok kedves álszentek. Lenéztek, megaláztok, megszégyenítetek és elmondotjátok minden rossznak csak, hogy beilleszkedjetek. Mások esetleges és látszólagos hibáji mögé rejtitek a sajátotokat. Undorító, mocskos éx nevetséges módon játszátok a makulátlan ember szerepét.
Ti vagytok azok akik ezeket a hibákat valós hibákká teszitek. Ti ragasztjátok hozzátok hasonló emberekre a meg nem érdemelt bélyeget. Olyan bélyeget amit első sorban talán magatokra kéne felrakni. Tükörbe nézni, hogy "igen, én sem vagyok jobb egy fikarcnyit sem".
Persze sose fogjátok megtenni, mert rettegtek, hogy ha kiderülne rólatok a hasonlóság ugyan úgy bánnának veletek az emberek ahogy ti bántok ő velük. Félelemben élitek a mindennapokat, hogy "csak ki ne derüljön. csak meg ne tudják."
Szóval kedves álszentek először lesztek szívesek a saját házatok tájékán körül nézni és feltakarítani az esetleges mocskot és hibákat már, ha persze képesek vagytok rá egyedül és utána turkálni mások szennyesébe.
Tujátok csak, hogy idézzek is egy hosszú hajú szakállas fickót... "Az vesse rá az első követ...".

Annyit küzdünk azért, hogy elfogadjon a társadalom olyannak és annak akik vagyunk. A kövér és csúnya emberek azért, hogy ők is jól néznek ki. A szerencsétlen és tehetségtelen emberek azért, hogy ők is jó valamire. A melegek, leszbikusok, travik azért, hogy ők is emberek.

Napestig lehetne még szerintem sorolni ki miért küzd, hogy elfogadják őt mások. Még tovább lehetne sorolni kinek milyen megaláztotásokon kellett már átesnie az életben amiatt aki és ahogy kinéz, amit érez.

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy totálisan feleslegesen teszik vagy éppen teszitek mindezt? Totálisan felesleges, mert nem fognak elfogadni. Sosem fogtok beilleszkedni, mert beakartok illeszkedni. Olyanok próbáltok lennie amilyenek sosem lehettek. Sosem próbáltok meg önmagatok lenni vagy, ha mégis akkor pofára estek.

Mindennek persze rémegyszerű az oka. Nem bíztok magatokban és nem fogadjátok el azt akik vagytok. Kényszeresen próbálkoztok és küzdötök bizonygatni, hogy de jó ez ahogy vagyok, de még ti sem hiszitek el. Akkor meg hogy várjátok el mástól, hogy ezt tegye?

Régen lerágott csont tudom, de úgy látszik még mindig nem eléggé. Még mindig azt várjátok és azért küzdötök, hogy elfogadjon a környezetetek és a társadalom. Közben meg elfelejtitek, hogy először talán magamba kéne rendet rakni és nem másoktól várni a csodát.

Szépek is az emberi jószívűségről és összetartásról szőtt kis álmaink és vágyaink, de sok ember sajnos igenis ott rúg bele a másikba ahol csak tud. Ha meg még felületet is hagyunk erre és tálcán kínáljuk az egészet akkor ne csodálkozzunk, hogy megkapjuk a „Kövér disznó!”, „Hülye buzi!”, „Ostoba barom!” stb. jelzőket.

De csak, hogy egyszerűbben szemléltessem az esetet.

Hivatalosak vagyunk egy megnyitóra ahol muszáj jól kinéznünk. Felvesszük a legújabb csak erre az alkalomra vásárolt ruhánkat és végig azon izgulunk, hogy „Vajon hogy állhat rajtam?? Jól nézek ki benne?? Biztos pocsékol festhetek!”. Feszengünk és nem érezzük jól magunkat. Persze, hogy mindenkinek felfog tűnni, hogy valami nem okés és tartózkodik majd.

Vagy felvesszünk egy kevésbé új és kevésbé csillivili ruhát ami nem szikrázik 2kmről, hogy most vettük. Emellé viszont csatolunk egy határtalan jó kedvet és önbizalmat, mert Mi így érezzük jól magunkat és nem törődünk a véleményekkel. - Akinek nem tetszik az nézzen máshova. -

Azt hiszem eléggé egyértelmű, hogy melyik eset a nagyobb siker az életben.

Nem, az élet túl rövid - válaszolnák sokan. A napok gyorsan elrohannak és hipp-hopp eltelnek hetek, hónapok, évek anélkül, hogy észre vennénk. Húszból harminc majd végül negyven lesz és így tovább. Legalábbis ez történik akkor mikor nem éljük meg a napokat. Mikor csak túl akarunk lenni mindenen. Folyton azt várjuk, hogy teljen el az idő. Teljen a munka idő, teljen a várakozás az orvosnál vagy a postán a sorban.
Panaszkodunk, hogy nincs elég időnk semmire, hogy nem elég az a napi 24 óra és, hogy az alvás csak idő pazarlás. Aztán mikor ez a sok sok idő végre eltelik akkor meg azon sírunk, hogy milyen rövid az élet és mennyire gyorsan tova röppen az egész. Csak egy múló pillanat.
Próbáltátok már valaha is megélni a napokat? Oda tenni magad mikor csinálsz valamit és nem csak tessék-lássék módjára csinálgatni akármit is csinálsz. Olyat tenni amit szeretsz és amiben örömöd leled vagy, ha nem is szereted, de megpróbálni normálisan végig csinálni. Aktívan részt venni a cselekményekben a saját életetekben és nem csak a kispadról figyelni mindent.
Aki próbálta az valószínűleg ismeri azt az érzést amikor az órák napokká, a napok hetekké és a hetek hónapokká tágulnak és élvezi minden egyes percét. Mikor annyi minden történik csak egyetlen hét alatt, hogy képtelenség mindenre emlékezni és a végén csodálkozol, hogy ez még csak egy hét volt. Mikor kifejezetten örülsz annak, hogy lassan vagyis tartalmasan telik az idő és nem sopánkodsz, hogy elszúrtál egy hetet a semmire és még így is milyen hosszú hét volt.
Ehhez nem kell se vagyon se szabadság, de még különleges képesség vagy személyiség sem. Csak egy aprócska rövid kis gondolat, hogy "élni akarok és részese akarok lenni a saját életemnek".

 Tél van. Időről időre megesik, hogy buszon, villamoson vagy a metron csak úgy körbe nézek és nyúzott szomorú arcokat látok mindenfele mint akik az egész világ fájdalmát hordozzák a vállukon. Mindenki beburkolózva a saját sötét gondjaiba egyedül a tömegbe. Egymásra rá sem nézve zötyögnek keresztül a városon. De ezt fogjuk most a téli depresszióra, hogy folyton felhős az ég és korán sötétedik.
 Jön a tavasz és elkezd éledni a természet és szép lassan átfordul nyárba minden. Ismét csak szétnézek a városban az emberek arcán ami még mindig gondoktól és fáradtságtól terhes. Minden okuk meglehet erre hiszen nyár van amikor szikrázó napsütésben és negyven fokban lehetnek. Aztán elkövetkezik az ősz és végül ismét a depresszív tél.
 A lényeg, hogy az életkedvem is elmegy csak attól, hogy felszállok egy-egy ilyen városi járatra. Mintha az emberek félnének kimutatni, hogy vannak érzéseik, hogy képesek mosolyogni és jól érezni magukat. Sőt félnek is, féltek is.
 Féltek különbözni és kimutatni mi a helyzet valójában. Féltek, mert esetleg hülyének nézhetnek, ha magadban mosolyogsz csak úgy valamin, mert Te is hülyének nézed azt aki elkezd magában mosolyogni. Biztosan megbolondult! Normális ember nem mosolyog és nevet magában. Legalábbis ez az igencsak téves köztudat.
 Ha viszont történetesen felszáll egy csapat fiatal akik jól érzik magukat és kicsit hangosabban nevetnek a kelleténél már mindenki gyilkos pillantásokat lövel feléjük. Mégis hogy merészelik jól érezni magukat?! és biztosan elment az eszük, hogy jó kedvük van! Pedig ők már nincsenek egyedül és minden okuk meglehetne a vígaszságra.
 De csak utálkozik rajtuk mindenki. Addig nem tud eljutni senki, hogy "Mi lenne, ha együtt örülnék velük???". Oh...várjunk csak! Azt hiszem most újat írtam. Igen, lehet örülni mások boldogságának is. Lehet együtt nevetni totál ismeretlen emberekkel.
 Ja és, hogy mások mit gondolnak? vagy esetleg furcsán néznek majd ránk?? Őszintén kit érdekel mit gondolnak?! Ha nekik a keserűség jobban fekszik egészségükre, de rontsa el a mi örömünket.
 Személy szerint évek óta azt a kis játékot játszom, hogy mosolyogva végig ülök egy-egy utat. Csak ajánlani tudom. :)